Rég volt, tán igaz sem volt

2006. december 30. Szombat

Az Átalakulás Éve

Amikor vége lett az ezerszer átkozott, rohadt 2004-es évnek Kováék fantasztikus Luther utcai lakásában (ami azóta már szintén a múlté), valamikor akkortájt mondhatta Búgócsiga, hogy 2005 a Tisztánlátás Éve lesz. És úgy lett. Számomra mindenképp.

Tavaly ilyentájt Hajdúszoboszlón rávettem, hogy adja át nekem a stafétabotot, és az éjféli koccintáskor én jelentettem ki, hogy 2006 az Átalakulás Éve lesz. Annyit mondtam még, úgy megváltozunk, hogy év végén nem fogunk magunkra és egymásra ismerni. És úgy lett.

Ez az év több változást hozott mindannyiunk életében. Mostanában, hogy közeledtünk a végéhez, már mind gyakrabban előkerült ez a téma, és soroltuk, mi minden esett meg velünk az idén, ami más irányba terelte az életünket.

Mégis, a neheze még hátra volt, úgy néz ki. Még az idén, az utolsó pár napban végig kellett futnunk egy kört - így döntöttek az istenek. Mindig azt gondoltam, hogy még ha létezik is vak véletlen, az életünket alapvetően mi alakítjuk, mi tesszük olyanná, amilyen. Mégis, most, hogy lett ami lett, már nem tudom mit gondoljak.

Talán tényleg létezik Sors, talán vannak játszmák, amiket le kell játszanunk, mielőtt meghalunk. Vagy mielőtt az óra Szilveszter napján elüti az éjfelet. Ha valakinek eddig kétségei lettek volna azt illetően, hogy az egymásra döbbenés eljön, hogy 2006 az Átalakulás Éve, most az is csendben maradt.

Nagy-nagy csend lett itt hirtelen.

kaptarlako | 12:01 |

2006. december 29. Pentek

''I just want you to know that I
Don't hate you anymore
There is nothing I could say
That I haven't thought before''

(Cobain)

kaptarlako | 1:08 |

2006. december 23. Szombat

Köszönöm mindenkinek, aki érdeklődött, én győztem, jobban vagyok.

Most ez egy rövid blog lesz, épp csak azért, mert nem akarom, hogy még napokig a legutóbbit bámuljátok.

Tegnap este az volt az érdekes, hogy ugráltam a tévécsatornákon, és kifogtam a Sport 1-et, ahol éppen rodeó ment. Legnagyobb meglepetésemre ottragadtam, és néztem, egészen a műsor végéig.

Érdekes sport ez a rodeó, és nagyon tetszik nekem. Tetszik, mert borzasztóan amerikai, mert hagyományörző, egy fiatal nemzet történetének része, tetszik, hogy vannak benne állatok, tetszik, hogy úgy tud ez férfias, kőkemény virtus lenni, hogy nem ölik meg a bikát, mint a spanyolok, még csak nem is bántják (jó, tudom, ott vannak a heveder belsején azok a kis szögek, de azok azért nem okoznak komoly fájdalmat, inkább csak zavarják, szerintem ennyi még belefér). Egyszerűen kihasználják a hím állatok természetes vadságát.

Ráadásul ez is fejlődik: a tenyésztők egyre agresszívebb bikákat próbálnak a világra segíteni, azokat pedig egyre tökösebb legények próbálják megülni. Volt az adásban egy koromfekete bika, sajnos a nevére nem emlékszem, akiről az egyik narrátor megjegyezte, hogy harminchétszer próbálkoztak vele a világ legjobbjai, de csak kétszer sikerült a hátán maradni a győzelmet jelentő nyolc másodpercig. Na, ennek a bikának az örökítőanyagáért annyi pénzt adhatnak, amennyiből én elég jól kijönnék havonta.

Ma meg ajándékokat vásároltam. Egészen jó dolgokat sikerült vennem, és bár nem igazán garasoskodtam, szerintem egy józan összegből kijöttem. El sem tudom képzelni, hogyan lehet erőn felül ajándékozni, hogy mi készteti az embereket arra, hogy hitelt, ilyen-olyan kölcsönöket vegyenek fel a karácsonyi ajándékozásra.

Amikor diák voltam, és nagyon nem volt pénzem, akkor is vettem ajándékokat, csak sokkal olcsóbban, mert akkor nagyon meg kellett fognom a pénzt, ha enni akartam. És sikerült. Minden évben. És azok is nagyon szép ajándékok voltak.

És azt sem igazán tudom elfogadni, hogy a gyerekek miatt kell felvenni hitelt. Én is voltam gyerek, és bár anyagi értelemben nem panaszkodhattunk, mert éppen annyi volt, amennyi a rendes élethez kellett, nekem is voltak gyerekként vágyaim, amik túl drágának bizonyultak. Először a villanyvasút, aztán a számítógép. És egyiket sem kaptam meg, és ettől még igazán lehetett volna jó.

Szóval, ha karácsonyra vesztek ajándékot, az jó dolog, nem kell ezt annyira szidni. Ajándékozni jó. Csak ne veszítsétek el a józan eszeteket, mert - óriási közhely, de igaz - a karácsony rólunk szól. Ha ezt elfelejted, megette a fene az egészet.

Szóval most ennek szellemében bocsátalak el titeket pár napra, mert hát én is hazamegyek, persze, hova mennék? Pihenjetek sokat, én is azt fogom csinálni! Egyetek bátran, ha jönnek a kilók, hadd jöjjenek, van itt hely! Játsszatok a gyerekekkel, máskor úgysem látnak minket!

És a legfontosabb: próbáljatok meg megbocsátani, még akkor is, ha tudjátok, hogy nekem ez nem megy. De hátha ti ügyesebbek vagytok.

kaptarlako | 1:15 |

2006. december 22. Péntek

Jó ideje nem írtam ide, pedig történtek az események, de valahogy nem volt erőm és idegzetem hozzá. Igazából nem tudom, hogy miért, de az utóbbi egy hétben egyre rosszabb állapotban vagyok. Van év végi hajtás, persze, de ez azért nem magyaráz meg mindent, igaz?

Látom a többi emberen, munkahelyemen is, otthon is, hogy mindenkinek elege van már. Nekem is egy ideje.

Tegnap a céges buliban csaknem leszakadt a bal karom, annyira fájt, a fejem már csak ráadásként hasogatott, amíg a többiek jól érezték magukat, én ásítoztam.

Az a baj, hogy láttam, hogy tényleg jó buli volt, velem volt a gond. Ha nem vagyok olyan szarul, hajnalig le sem lehetett volna lőni, tudom.

Egy kicsit ugyan elegem lett abból, hogy amikor rákérdeztek mi a probléma, és mondtam, hogy itt fáj meg ott, azt mondták rá, hogy igyak pálinkát. Vannak emberek, akik tényleg gyógyszerként tekintenek a pálinkára, és tényleg elhiszik, hogy fertőtlenít, meg ha szarul vagy, az majd segít. Pedig nem.

Nem is ittam többet, mint egy sört.

Viszonylag korán hazamentem, lefeküdtem aludni, aztán az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy rosszul vagyok. Szédültem, remegtem, zsibbadtam, minden bajom volt, úgy éreztem, hogy egy kicsi kell csak ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet. Aztán szépen kirókáztam a sushit, ami a céges vacsorát képezte. Ezután elkeseredett fogmosás, elesés elleni csapbakapaszkodás, kétrét görnyedt remegő teázás a konyhában, annak konstatálása, hogy ez bizony nem csak egy egyszerű gyomorrontás.

Utána enyhén szólva is durva szívritmus, gyógyszer bevétele, fohászkodás az alvásért, vagy ha ez nem lehetséges, eretnek, dühöngve fohászkodás a halálért, hiszen Hüpnosz és Thanatosz ikertestvérek.

Fogalmam sincs, mi a bajom, de le vagyok robbanva. Szóval sokra ne számítsatok most tőlem. Kaptatok már eleget.

kaptarlako | 11:13 |

2006. december 18. Hétfő 

Person of the Year: You

Yes, you. You control the Information Age. Welcome to your world.
By LEV GROSSMAN

The "Great Man" theory of history is usually attributed to the Scottish philosopher Thomas Carlyle, who wrote that "the history of the world is but the biography of great men." He believed that it is the few, the powerful and the famous who shape our collective destiny as a species. That theory took a serious beating this year.

To be sure, there are individuals we could blame for the many painful and disturbing things that happened in 2006. The conflict in Iraq only got bloodier and more entrenched. A vicious skirmish erupted between Israel and Lebanon. A war dragged on in Sudan. A tin-pot dictator in North Korea got the Bomb, and the President of Iran wants to go nuclear too. Meanwhile nobody fixed global warming, and Sony didn't make enough PlayStation3s.

But look at 2006 through a different lens and you'll see another story, one that isn't about conflict or great men. It's a story about community and collaboration on a scale never seen before. It's about the cosmic compendium of knowledge Wikipedia and the million-channel people's network YouTube and the online metropolis MySpace. It's about the many wresting power from the few and helping one another for nothing and how that will not only change the world, but also change the way the world changes.

The tool that makes this possible is the World Wide Web. Not the Web that Tim Berners-Lee hacked together (15 years ago, according to Wikipedia) as a way for scientists to share research. It's not even the overhyped dotcom Web of the late 1990s. The new Web is a very different thing. It's a tool for bringing together the small contributions of millions of people and making them matter. Silicon Valley consultants call it Web 2.0, as if it were a new version of some old software. But it's really a revolution.

And we are so ready for it. We're ready to balance our diet of predigested news with raw feeds from Baghdad and Boston and Beijing. You can learn more about how Americans live just by looking at the backgrounds of YouTube videos—those rumpled bedrooms and toy-strewn basement rec rooms—than you could from 1,000 hours of network television.

And we didn't just watch, we also worked. Like crazy. We made Facebook profiles and Second Life avatars and reviewed books at Amazon and recorded podcasts. We blogged about our candidates losing and wrote songs about getting dumped. We camcordered bombing runs and built open-source software.

America loves its solitary geniuses—its Einsteins, its Edisons, its Jobses—but those lonely dreamers may have to learn to play with others. Car companies are running open design contests. Reuters is carrying blog postings alongside its regular news feed. Microsoft is working overtime to fend off user-created Linux. We're looking at an explosion of productivity and innovation, and it's just getting started, as millions of minds that would otherwise have drowned in obscurity get backhauled into the global intellectual economy.

Who are these people? Seriously, who actually sits down after a long day at work and says, I'm not going to watch Lost tonight. I'm going to turn on my computer and make a movie starring my pet iguana? I'm going to mash up 50 Cent's vocals with Queen's instrumentals? I'm going to blog about my state of mind or the state of the nation or the steak-frites at the new bistro down the street? Who has that time and that energy and that passion?

The answer is, you do. And for seizing the reins of the global media, for founding and framing the new digital democracy, for working for nothing and beating the pros at their own game, TIME's Person of the Year for 2006 is you.

Sure, it's a mistake to romanticize all this any more than is strictly necessary. Web 2.0 harnesses the stupidity of crowds as well as its wisdom. Some of the comments on YouTube make you weep for the future of humanity just for the spelling alone, never mind the obscenity and the naked hatred.

But that's what makes all this interesting. Web 2.0 is a massive social experiment, and like any experiment worth trying, it could fail. There's no road map for how an organism that's not a bacterium lives and works together on this planet in numbers in excess of 6 billion. But 2006 gave us some ideas. This is an opportunity to build a new kind of international understanding, not politician to politician, great man to great man, but citizen to citizen, person to person. It's a chance for people to look at a computer screen and really, genuinely wonder who's out there looking back at them. Go on. Tell us you're not just a little bit curious.

(TIME Magazine)

kaptarlako | 9:52 |

2006. december 17. Vasárnap

Na,hát megint nem írtam egy ideje, pedig történtek dolgok.

Tegnap megejtettük Mandulaszeműékkel és P.-ékkel a szokásos évi karácsonyi összejövetelünket.

Hűséges olvasóim tudhatják, hogy régi évfolyamtársaimmal minden évben összejövük előkarácsonyozni. Bár én úgy tudom, hogy ez csak a harmadik alkalom volt, mégis úgy érzem, hogy ez már egy régi hagyomány. :-)

Ez tulajdonképpen egy visszafogott, baráti, már-már családias házibuli. Nincs zene, meg toppogatás, csak beszélgetünk, ökörködünk, megtárgyaljuk a világot, és örülünk, ha a másik jól van. Úgy öregesen. :-)

Fontos körülmény, hogy minden évben készülni kell valamivel, bár ha valaki nem szeretne, az sem akadály.
Az idén Thinker Bécsben van, de küldött egy hangfájlt, amin egy Juhász Gyula költeményt mondott, és boldog karácsonyt kívánt nekünk.

Manócska mézeskalácsot sütött mindenkinek, P. és Mandulaszemű egy Romhányi által írott nyelvzsonglőrködést mutattak be.

Tavaly ugye állandó töltetemet, a Bornai-féle Aki csak pisilni ment a cukrászdába című verset adtam elő, az idén mertem nagyot álmodni: egy Wilson nevű angol humorista által írott, Galla Miklós által fordított abszurd, egyszemélyes jelenetet adtam elő, amelyben anglikán tiszteletest játszottam. Arra gondoltam, hogy nem szívesen küldeném el senkinek, meg nem is másolom be, ha már ilyen szépen megtanultam, inkább elmondom egyszer annak, akit érdekel. :-D

Sikerem volt, olyannyira, hogy el kellett szavalnom a tavalyi verset is. :-)

Ma pedig semmit sem csináltam. Sokat aludtam, punnyadtam, aztán Nünükével meg M3cával igazi vasárnapot csináltunk magunknak: elmentünk a Vagonba és ők forraltbort ittak, én meg  rumosteát, és jó hosszan, ráérősen beszélgettünk az életünk dolgainkról, a barátainkról, és még sok mindenről. Így kell telnie egy vasárnapnak.

kaptarlako | 21:07 |

2006. december 12. Kedd

3 in 1

Mostanában enyhén szólva is nem működik megfelelően a céges informatikai rendszerünk.

Én nem tudom, mégis mit csinálnak, de egy ideje fejlesztik, és ebből persze mi annyit érzékelünk, hogy semmi, de tényleg semmi nem megy úgy, ahogy kellene. Gyakran leáll a mi rendszerünk, ha nem, akkor sokszor elviselhetetlenül, használhatatlanul lassú. Az internet ugyanígy rapszodikus.

Munka, szerkesztés közben szállnak el anyagok, az adminrendszer most már naponta többször megsértődik, hol lehet képet feltenni, hol meg nem, és még rengeteg apró bosszúság.

Történt aztán már a múlt héten is egy érdekes, és szarvas hiba, ami tegnap megismétlődött. Most nem részletezném ezt, mert hosszú, és nektek vélhetően unalmas. Lényeg a lényeg, hogy ez ránézésre informatikai hiba, annyira egyértelmű, hogy gép csinálja, hogy még. Mindez a megrendelőnk legfőbb okostojását nem akadályozta meg abban, hogy simán, minden további nélkül rámfogja a dolgot, és szankciókat helyezzen kilátásba. Vagy mert rosszindulatú, vagy mert ostoba, de szerintem mindkettő.

Az az érdekes benne, hogy - bár felhúztam magam ezen egy kicsit - hamar lenyugodtam, elkönyveltem az illetőt szimpla köcsögnek, amiből minden utcasarkon van huszonhat, és kész. Pontosan tudom, hogy nem én vagyok a hibás, és ez az igazság felvértez. Sokat számít persze, hogy egyelőre a főnököm mellettem van, és védi a mundér becsületét, mert ő - Golyófejjel ellentétben - nem hülye (remélem ezt nem olvassa).

Nem tudom igazából ez hogy lesz később, mondjuk évek múlva, amikor már esetleg apuka leszek, de amíg a saját bőrömet viszem csak a vásárra, nem félek.

És egyre kevésbé vagyok türelmes bizonyos emberekkel szemben.

***

Ma az volt a jó, hogy Piripók végre látta, milyen zenéket töltöttem fel neki, bár még nem vehette magához őket, mert nem volt az akkumulátorában ménkő.

Őszintén szólva arra számítottam, hogy legfeljebb egyet, ha ismer közülük, de azért vicces volt látni, hogy - elmondása szerint - olyan muzsikákat válogattam ki, amelyek neki is hívószavak. :-)

Ez arra emlékeztetett, amikor - nem is olyan rég - megborzongattam azzal, hogy javasoltam neki egy zenét, amikor az élete egy bizonyos pillanatban volt, és amit történetesen éppen hallgatott is abban a percben. Akkor megvádolt azzal, hogy a szobájában rejtőzködöm. :-) Ki tudja, lehet, hogy most nemzetközi hírszerző kapcsolatokkal, vagy titkos varsói kiküldetéssel gyanúsít magában. :-)

Na, szó se róla, ő is remek zenéket küldött nekem.

***

Ma azért lesz hírszemle is, de csak röviden:

1. Érdemes elolvasni Tóta W. írását Augusto Pinochetről. Én ugyan nem értek egyet vele, de egy nagyon érdekes szempontot vet fel, amivel gyakran találkozni, és ami - a tiltakozás után - engem is mindig elgondolkodásra késztet.

2. Ajánlom lelkigyakorlatként minden kedves xenofób olvasómnak a Nicolas Sarkozy sztorit. Kívánom nekik, hogy mielőtt a bevándorlókat haza- vagy másvilágra kívánó szólamaikat eldarálják, gondolják végig, hogy vajon mit kezdett volna Rákóczi, Kossuth, hova mentek volna a kurucok, a '48-asok, az '56-osok, ha minden ország olyan idegengyűlölő lett volna, ahogy azt ők szeretnék. Tudom, ma már félúton a tele hűtő és a szavazóurna között könnyű ordibálni, hogy Magyarország a magyaroké, de ne felejtsük el, hogy volt idő, amikor innen is menekülni kellett. És még lehet is.

3. Kötelezővé tenné a biztonsági övet a távolsági buszokon a GKM. Csak támogatni tudom az ötletet.

kaptarlako | 21:40 |

2006. december 11. Hétfő

Meghalt Augusto Pinochet. Senkinek nem fog hiányozni, de azért én szívesen láttam volna egy per fő vádlottjaként. Nem tudom, más hogy van vele, de engem nem érdekel egy tömeggyilkos esetében, hogy beteg, vagy öreg. Ha kilencven éves, akkor kilencven évesen állítsák bíróság elé. Ha tolókocsiban oda tudják vinni, akkor vigyék oda úgy. Ha nem megy az sem, akkor képviselje egy ügyvéd.

Kíváncsi vagyok, mi játszódott le benne, aminek a hatására nemrégiben elismerte a felelősségét. Vajon tényleg megbánta a tetteit, vagy csak a közelgő halál tudatában akarta a saját megítélését fényezni? Akárhogy is van, oda kellett volna ültetni a vádlottak padjára, mert vannak dolgok, amelyek nem évülnek el. Van, amire nincs bocsánat.

kaptarlako | 9:54 |

2006. december 7. Csütörtök

Tegnap este a Tandemben az egy főre jutó Mikulások száma két fő volt.

Pan rémült arca fogadott kinn a bejárat előtt, azzal, hogy rengeteg Mikulás van odalent. És valóban: vagy húsz Mikulás támasztotta a pultot, sörözgetett az asztalnál, nagyon vicces volt.

Találkoztam persze sokakkal, Sárától kaptam csokit, Búgócsiga igazán szép krampusz volt, Egykutya bőszen fotózott.

Mondtam verset a Mikulásnak, ezért kaptam ajándékot, aztán leültem beszélgetni Dweyrával. Vele mindig lehet.

Innentől aztán egy kusza este kezdett kialakulni, emberek, meg arcok jönnek-mennek, beszélgetünk mindenféléről, folyik a sör, tudod, milyen ez.

Ana, miután befejezte nagybeszélgetését valakikkel, átült hozzánk, Aneninen és Delira sajnos hamar hazamentek, nem sokkal azután, hogy Apuska is lelépett.

Hajnal felé Búgócsigával meg Lóttal maradtunk, aztán odaült az egyik csapos csaj is, aki felmondta szépen a leckét, tök érdekeseket mondott. Az már sajnos nem tetszett neki, hogy én is megszólaltam néha, ezért tulajdonképpen párbajt csinált a kocsmabeszélgetésünkből hajnali kettőkor, ami megdöbbentett, mert nem tudtam mire vélni a dolgot. Azzal pedig nem tudok, meg nem is akarok versenyezni, hogy vágja a pofákat. Nem tudom, hogy ezzel mit akart, de nem tartom igazán intelligens viselkedésnek, és szerintem akkor még enyhén fogalmaztam. Biztosan ismeritek ezt a fajtát.

Jó késő volt, mire hazaértük Búgóval, fél négykor hajtottam le a fejem. Előre fájt minden tagom, hogy mégis hogy a fenébe fogok én reggel felkelni. Ami azt illeti, nem volt egyszerű, komolyan odavoltam délelőtt, de aztán elég gyorsan összeszedtem magam.

Ja, és még a Mikulás is járt nálunk, újfent, és most is nagyon bőkezű volt! :-)  

Most viszont álmos vagyok, és ma meg Nevadába kell menni. Muszáj?

kaptarlako | 9:23 |

2006. december 6. Szerda

"Határozottan kellemes érzés éjszaka egyedül lenni egy bankban"

Willie 'The Actor' Sutton, amerikai "mackós"

Nem siettem. Ráérősen megvártam, amíg leszáll az est, és teret nyer az éjszaka. Tudtam, az idő nekem dolgozik.

A nagyvárosi madarak már mind elültek, a párkányokon fázós galambok gubbasztottak a sárga lámpák fényében. A pára rátelepedett a úttestre, amely úgy húzódott végig a házak között, mint valami nyirkos, alvó meztelencsiga.

Mikor már a nagyvárosi, vörös égen is felragyogtak a legelszántabb csillagok, tudtam, hogy eljött az én időm. Nem tétlenkedtem tovább: felhúztam a csukám, magamra kaptam a dzsekim, és vettem a táskát.

Elindultam a munkahelyemre. Nem andalogtam, szaporán lépkedtem a célom felé, de arra vigyáztam, hogy ne keltsek feltűnést azzal, hogy rohanok. Aki esetleg még kóborolt az utcán, az egy siető, de nyugodt fiatalembert láthatott egy táskával a kezében.

Hamar odaértem. Feltűnés nélkül körbenéztem, mielőtt beléptem volna az épületbe. A lépcső alján megálltam a sötétben, és füleltem. Minden idegszálam pattanásig feszült, hallottam, ahogy a vérem dübörög az ereimben, de tudtam, hogy nyugodtan kell végigcsinálnom az akciót, mert ha valamit elrontok...

Felmentem a lépcsőn egy emeletet, majd a fordulóban ismét megálltam. Innen ráláttam az iroda ajtajára, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a rács zárva van, ami azt jelenti, hogy még csak véletlenül sincs odabent senki.

Ismét hallgatóztam egy kicsit, majd szaporán felmentem a lépcsőn, és elővettem a kulcsot. Biztos kézzel kinyitottam a rácsot, majd az ajtón lévő zárat is megoldottam. Benyitottam, és azonnal a rögtön pittyegő riasztóhoz mentem. Beütöttem a kódot, mert szerencsére sikerült már rég beépülnöm.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Bent voltam.

Körbenéztem, és lassan tettem néhány lépést. Minden csendes volt. Furcsa volt a nappal nyüzsgő irodát sötétben látni. Csend volt, csak a szerver halk zümmögése hallatszott. Ott volt minden, ahogy a nap végén hagytuk. A tollam, a papírjaink, csendben ásítottak a cserepes növények, még az ottfelejtett kólásüvegem is a helyén állt, az asztalomon.

Nem volt időm tovább gyönyörködni az éjszakai iroda nyugalmában, nem kockáztathattam többet, mint szükséges. Fogtam a táskát, belenyúltam, és szépen minden kolléga asztalára tettem egy-egy csokimikulást... :-)

kaptarlako | 17:46 |

2006. december 5. Kedd

DVD - tömegmészárlások - szem

Tegnap délután hazavittem a lányoknak a Jóbarátok DVD-ket megírva, és ennek örömére gyakorlatilag egész este azt néztük. Én nem is tudom, szerintem olyan hat részt megnéztünk egyhuzamban. Az egész Szanatórium bámulta a tévét, pokrócokba csavartuk magunkat, mert az otthonos, és öreges, olyan szanatórium-dolog. Teázgattunk (én söröztem is) és közben jókat röhögtünk. :-)

Az éjszaka megint történészkedtem. Álmomban két cseppet sem vidám helyen jártam: először Treblinkában, aztán Kigaliban. Szerencsére amikor én jártam ott, semmi durva nem történt, de Treblinkában elborzadtam, Kigaliban pedig szabályosan féltem.

Fáj a szemem. A jobb. Nem tudom, mitől, de fáj. Nem véreres, vagy gyulladt, vagy ilyesmi, csak nyomásra érzékeny a szemem külső sarka, meg a szemhéjam. Nem tudom, mitől. Majd elmúlik.

kaptarlako | 16:02 |

2006. december 4. Hétfő

Annyira jó egyedül röhögni

Egészen felemelő élmény, amikor egy hétfő reggel a zuhany alatti röhögéssel kezdődik.

Általában a reggeli zuhany arra jó, hogy felébredjek a forró víztől, keményebb napokon a meleg és a hideg vizet váltogatom, jót tesz a vérkeringésnek. Rendszerint a reggeli zuhanyzás alkalmával csak nézek ki a fejemből.

Ma reggel viszont a Mikulás járt az eszemben, aztán röhögés lett a vége. Próbáljuk meg követni az elmebeteg gondolatmenetemet:

Van egy Miklós nevű püspök, aki messze földön híres jó szívéről. Egy nap gondol egyet, és éjszaka körbejár a püspökségében, a szegényebb családokhoz pénzt, ajándékokat, apróságokat dob be az ablakon, amit a háziak reggel megtalálnak. Idővel a jótékonysága emlékeként kialakul a Mikulás figurája, és az időközben szentté avatott püspökre úgy emlékeznek, hogy minden évben eljön a Mikulás.

Na most, ugyanezen logika mintájára a jövőben, néhány száz év múlva Afrikában majd a kis fekete kölkök Bonót várják? Azt mondják majd az afrikai anyukák a gyerekeiknek, hogy fiam / lányom jól tisztítsd ki a cipődet, szép fényesre, és tedd ki az ablakba, mert az éjjel jön majd a Bono, és csokoládét, meg gyógyszereket tesz bele? És ha nem leszel jó, nem kapsz cukrot a Bonótól, csak virgácsot?

És a vállalati ünnepeken majd kijelölnek egy apukát a háeresek közül, hogy ő öltözzön be Bonónak. Lesz majd narancssárga szemüvege? És a gyerekek majd a One-t éneklik neki, hogy kapjanak cukrot? És ki lesz mellette a krampusz? Soros György?

Szóljatok, ha úgy gondoljátok, meghülyültem.

kaptarlako | 12:08 |

2006. december 1. Péntek

Ma két jeles napot is ünneplünk.

1. AIDS világnap

"Don't leave me this way
I can't survive, can't stay alive
Without your love, oh baby
Don't leave me this way"

Mondanám, hogy ma már más az AIDS, mint valamikor volt, mert hát valóban, ma már nem hal bele egy nyugati, fehér ember egy-két év alatt, mint húsz éve, ahogy Shiva is mondja, HIV+-nak lenni sok bonyodalommal jár, de nem a világ vége. Ma már nem merül fel egy kicsit is értelmes emberekben, hogy talán nem kéne Shiva, vagy a többi HIV+ mellé ülni, a poharából inni, barátilag hátbaveregetni, ma már talán nem akarnák őket komoly, megfontolt emberek közegészségügyi okokból egy börtönszigetre deportálni, vagy - természetesen gumikesztyűben - halomra lőni, mint valamikor. Persze tudom, gonosz, és ostoba emberek ma is vannak, de talán már nincs az az AIDS-et övező pánik, mint volt úgy '85-ben.

Mert hol van már Rock Hudson jóképe, meg az a meggyötört öregember, akivé lett? Hol van már Freddy Mercury ma? Hol az a már rég elszállt, és csak felvételeken hallható hosszú, elnyújtott "looooooove", amit George Michael csalt ki a több ezer emberből a Wembleyben, akik azon a történelmi jelentőségű fesztiválon részt vettek?

Ma már az AIDS nem GRID, nem "buzikór", nem Isten büntetése a szabados, parázna életért (annyira szörnyű, annyira megalázó, amikor keresztények ilyet mondanak).

Ma már más az AIDS. Pénzért vásárolt és eladott, az országút mellett strichelő orosz, ukrán, román és magyar lányok betegsége, kamionsofőrök által a cigaretta, a duty free márkás pia és a heroin mellett szétszórt csempészáru.

És ami talán a legszörnyűbb: az afrikai dögvész. A remek szintentartó gyógyszerekkel egyidőben a szegénységben elsüllyedt, és abba belehalt feketék rémálma, a tönkretett, kiszipolyozott kontinensen az egyik legfőbb hóhér.

Ma az AIDS társadalmi probléma, mindannyiunk szégyene.

Ha már Afrikát nem mentheted meg, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy most azonnal letöltöd ezt a kis programot, és virágos-macskás, hegyes-völgyes, vagy cicis-popós helyett ez a gyógyszerkutató lesz a képernyővédőd. Az otthoni gépen, a céges gépen, a gyerek gépén, a barátod, barátnőd gépén, mindenhol.

Megmentheti az életedet. És az enyémet is.

2. Szanatórium jubileum

Egy évvel ezelőtt ezen a napon költöztünk össze a lányaimmal. Búgócsiga, Nünüke, Áda és én.

Ezalatt az egy év alatt sok minden történt köztünk, sok jó, és hát - minek tagadjuk - néhány apró konfliktus is megesett. Mindennel együtt sikerült a korábbiaknál jobban belelátnom Búgócsiga életébe, és megismertem az addig csak felületesen kezelt Ádát és Nünükét.

Nincs mit szépíteni, időnként be kell vallani a dolgokat: megszerettem őket. :-)

Imádom a kis lányos dolgaikat, magamban jókat derülök a csajbeszélgetéseiken, istennőként kezelem őket, ha egyszer-egyszer megetetnek, titokban attól félek, mi lesz, ha majd egyszer nem mosnak rám, a hátuk mögött a klaviatúrát verve jókat mosolygok azon, ahogy a sorozataikat nézik - amelyek közül egyet-egyet nem is tartok rossznak.

Láttam már őket boldogan ficánkolni, láttam őket kipihenten, sokkal többször holtfáradtan, láttam miként szomorúak, és tudom, hogy merre tart az életük. (Még akkor is, ha Ádát a közelmúltban felváltotta M3ca).

Tolerálják a pasis dolgaimat, a szörnyű trehányságomat, nyugtatgatnak, hogy nem is olyan nagy a pocakom, elnézik, ha hír-, internet-, és sörfüggő vagyok, ha pedig néha elmosogatok, fűszoknyában ugrálnak körül.

Ők az én lányaim. :-)

kaptarlako | 11:59 |