Rég volt, tán igaz sem volt

2007. május 8. Kedd

Ma van hatvankét éve, hogy Európa hosszú évek óta először fellélegezhetett. 1945 május nyolcadikán a Német Birodalom kapitulált.

Ekkorra már sok megpróbáltatáson túl volt az öreg kontinens. Az európai történelem évezredei alatt számos kegyetlen háborút megértek már az itt élők, de még soha nem látott ez a vidék olyan eszeveszett, őrült vérengzést, mint ami éppen hatvankét éve ért véget. A világháború - ahogy az nyilván lenni szokott - éppen az utolsó évében, vagy inkább utolsó hónapjaiban mérgesedett el igazán. Egy háború sosem vidám dolog, de 1944-ben és '45-ben a harcoló felek már nem néztek se Istent, se embert.

Fehérorosz partizán 1944-ben

1944 tavaszára a nácik szénája már elég rosszul állt, de a német hadvezetés még joggal hitte azt, hogy kis szerencsével megnyerheti a háborút, ha elegendő erőforrást talál, ügyesen gazdálkodik és kitart. Ekkor döntött Hitler úgy, hogy letépi a mezőn virágzó margarétát, és megszállja Magyarországot. Mivel Hitler attól is tartott, hogy a magyarok esetleg kihátrálnak mögüle, na meg azért is, mert kellett az utolsó éléskamra is, 1944 március 19-én a németek gyakorlatilag egyetlen puskalövés nélkül bevonultak Magyarországra. Az addig is kegyetlen háború több szempontból nézve innen kezdve vált igazán véressé.

A németek tudták, ahhoz, hogy esetleg fordítani tudjanak a háború menetén, az utolsó cseppet is ki kell facsarni a magyar gazdaságból. Soha még annyira nem rabolták le ezt a kis országot, mint akkor, talán még a tatárjáráskor sem takarítottak ki úgy. A németek - a magyar politikusok és hivatalnokok lelkes közreműködésével - elvittek innen mindent, ami csak érték volt: minden élelmiszert, vágómarhát, baromfit, az utolsó szem búzát is, aranyat, ezüstöt, drágaköveket, perzsaszőnyegeket, műalkotásokat vagonszám (!) vittek ki az aranyvonaton, még a Ganz gépgyár gyártósorairól is leszerelték a platinalemezeket. Elvitték az üzemanyagot, a járműveket, a szekereket, a lovakat, és amit sosem szabad elfelejteni: Eichmann a Sztójay-kormány belügyminisztere: Jaross Andor, valamint két államtitkára, Endre László és Baky László buzgó közreműködésével ötvennégy rohadt nap alatt elvitetett innen négyszázharminchétezer-négyszázkettő embert. Sosem volt még a magyar történelemben olyan gyilkos nyár, soha még annyi magyar nem halt meg ilyen rövid idő alatt.

Negyvennégy végére a nyilasok átvették a hatalmat, hogy megkezdődjön a magyar történelem legsötétebb fél éve, teljes káosszal és őrülettel, mondvacsinált bűntettekért nyilvános akasztással, Németország felé lábon hajtott szerencsétlen tízezrekkel, tarkónlőtt Radnótival, a csőcseléknek, boldog-boldogtalannak osztogatott fegyverekkel, és teljes családok Dunába, vagy gödörbe lövetésével.

A Budapesti Csata

És Budapest ostromával, amely az egyik legvéresebb, leghosszabb, legelkeseredettebb csata volt a világháborúban. A tragikusan hibás katonai döntésekben bővelkedő magyar történelem egyik kiemelkedő fiaskójával, az értelmetlen, eredmény helyett egyre több hullát jelentő, végsőkig való "kitartással", amit mostanában a kopaszok a hősiesség netovábbjának szeretnének beállítani, és minden évben meg is ünnepelnek.

1945 májusára Európa is túl volt már mindenen. Túl volt a partraszálláson, a Holokauszton, a háború előtt gyönyörű Drezda értelmetlen és gonosz porig bombázásán, az utolsó berlini harcokon, csaknem hat évnyi vérengzésen.

Hogy hogyan lehetett végül a német farkast térdre kényszeríteni, az jó kérdés. Biztosan kellettek hozzá az amerikaiak, a náciknál semmivel sem jobb (sőt!) szovjetek, az angolok és még ki tudja hány nemzet tagjai.

És a civilek, az önkéntesek. A partizánok, akik ott tettek keresztbe egy-egy orgyilkossággal, vonatrobbantással a náciknak, ahol tudtak. Sok-sok bátor ember, aki meghalt, és néhány, aki életben maradt, hatvankét évvel ezelőtt ezen a napon maga mellé támasztotta a fegyverét, majd irgalmatlanul berúgott.

kaptarlako | 19:35 | | Ezt másnak is olvasnia kéne!